Színház az egész világ, avagy a színház az egész világ
Életünk legkülönbözőbb területein komoly kutatások elemzik a kovid torzító hatásait. Társadalmi és egyéni kapacitásaink rogyadoznak a próbatételek alatt és egyre láthatóbbá, érzékelhetőbbé válik a lelki teher: hiányoznak a közelállók, a kézfogás és ölelés, a közösség és a személyes kommunikáció. A karantén nem önként vállalt visszavonulás. Ez a kikényszerített elkülönülés messze van attól, mint amikor szükségét érezzük a magányos meditációnak és építeni szeretnénk magunkat a befelé pillantással. Kilenc hónap elteltével azt vesszük észre, hogy akkor is karanténban vagyunk, amikor nem vagyunk abban. A megváltozott körülmények kényelmetlenségei, a bevezetett rendszabályok, a vírus miatti folyamatos aggodalom és a megszokott társasági élet hiánya betegíti a lelkünket és nagyon vágyunk már gyógyító energiákra.
Vizsgálgatva az elmúlt közeli időszakban átélt élményeimet, kettő ilyen energiaforrást tudok azonosítani: a világ teljességének két megjelenését. Az egyik a természetben tett kirándulás: körbepillantás a hegytetőről, a dombok, folyók és tavak látványa, felhők és fák, a színek és illatok kavalkádja, és az aggodalom átfordul bizakodássá, és a természet befogadó üzenete menedéket kínál. A másik éppen az ellenkezőjeként indul: gyanúsan sok emberrel együtt, maszkban, a távolságot és egymást méregetve bemegyünk egy zárt, félhomályos terembe, ahol leülünk, és azonnal kikapcsoltatják velünk még a mobiltelefont is. Mi lesz ebből?
Egyszer csak megpendül a hangvilla, és elkezdődik a csoda. A színpadon megelevenedik az egész világ. Érzelmek, gondolatok, történetek, dallamok és képek, mozgás és teremtés, hatás és ellenhatás, indulatok, vágyak és vonzások, minket pedig úgy beszippant, mint a látvány a hegytetőről. Leszállunk Boeinggel Párizsban, virágot viszünk Algernonnak, bepillantunk a doktor úr okos házába, és ha kölcsönlakás is, akkor is mienk itt a grund! A Pannon Várszínház társulatának minden előadásán átélhetjük a színház csodáját, nevezetesen azt, hogy a színház az egész világot odahozza nekünk és mi megtapasztaljuk a befogadás élményét. Ritkán találkozunk ilyen összetett és harmonikusan összefogott művészeti eszköztárral, ahol a kép, a zene, a mozgás, a tánc és a szöveg szerves egységben, csodálatos intenzitással jelenik meg szinte valamennyi előadásukban. És átjön a sok munka, odaadás és azonosulás az egész előadás során. Most, amikor annyira vágyunk a közösségre, itt észrevétlenül egy közösség részévé válunk. Még az sem tudja elrontani az élményt, hogy nem csak a színészek, de a közönség is ki van maszkírozva…
A természetre történő rácsodálkozás és beleérzés gyógyító hatásához mérve a színházi katarzis még intenzívebb és kevésbé elvont. Jól hangzik a mondás, miszerint „színház az egész világ”, de mélységesen nem igaz. Az egész világ, benne a természet, a társadalom, az ember – az van. A maga idő- és térbeli végtelenségével, és ennek kicsi részecskéje az ember. A színház ennek a világnak az emberközpontú leképezése, s mint cseppben a tenger, egy pillanatba sűríti a mindent, és üzen. A vízcsepp metaforája még tovább is feszíthető: ha jó a színház, vagyis a vízcsepp összegyűjti a napsugarakat, akkor felgyújthatja az erdőt. Ha ez nem jön létre, akkor pedig elpárolog, kisebb-nagyobb foltot hagyva maga után. Érdekes, hogy akkor érezzük gyengének a színházat, ha az egyszerűen, akármilyen élethűen csak a valóságot másolja. Természetesen az életben vannak drámai pillanatok, amiket az igazi alkotók felismernek és „bevisznek” a színházba. De sokkal gyakoribb, amikor az általuk megalkotott vízcseppben tükröztetik, átformálják a valóságot és fogalmazzák meg üzeneteiket. Ezek az üzenetek mindig az emberről szólnak, és a jót keresik. És ezeket a gyógyító cseppeket kapja meg a mi lelkünk a színházban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése