É. Szabó Márta: A Chopin CD és Pilinszky KZ-oratóriuma

A Chopin CD és Pilinszky KZ-oratóriuma 

Tamás új Chopin CD-jéről Kerényi Mária véleményét a Kogart-ház bemutatója után, már a másnapi újságban olvashattuk.

„Érdi Tamás a szemem előtt nőtt fel tehetséges kamaszból jelentős, saját mondanivalójával és előadói stílussal rendelkező művésszé, és én ennek az izgalmas folyamatnak szinte minden mérföldkövénél jelen lehettem. Mivel korábban érkeztem, meghallgattam nemcsak a koncertet, hanem azt is, ahogy végigszaladt az est műsorán, és bejátszotta magát a kezdő balladától a ráadás Bartókig. Mondhatom, nagy élvezettel figyeltem, mennyi színt tud kikeverni azon a hangszeren, ami nem is igazán Chopin-művek megszólaltatására alkalmas. Maga azonban megszelídítette, mint a rókát a kis herceg. Csodálatos tónusokat, fátyolos pianókat és kristálytisztán gyöngyöző passzázsokat varázsolt elő, minden erőlködés nélkül, bámulatos könnyedséggel és olyan természetesen és magától értetődően, ahogyan többnyire csak a nagy öregek képesek zongorázni, azok, akik már rég nem a részletekkel bíbelődnek, mert megértek rá, hogy a művet a maga teljességében, egészben érzékeljék, és ezt az élményt adják tovább a közönségnek. Gyönyörű világ a Magáé, Tamás, köszönöm, hogy kedvemre bolyonghatok benne.”

Kíváncsian vártam a találkozást Vándorfi László színész-rendező barátommal, személyesen szeretne találkozni velem, semmit sem árult el a telefonbeszélgetés során. Amikor Veszprém egyik patinás – gimnazista éveim nosztalgikus hangulatát idéző – cukrászdájában kávéztunk, nem csoda, hogy egyre izgatottabban vártam, mi lehet ez a nagy titok? Különös ötletétől aztán hamar elnémultam.

– Tudod mit szeretnék? – Ha a KZ-oratóriumban megálmodott Pilinszky-üzenetet Tamás látomásaként jeleníthetném meg – mondta ünnepélyesen. Ő lenne a KZ főszereplője. Ne nézz rám ilyen döbbenten! – nevetett.

– Jól értelek? Tamás a színpadon? Mint színész?

– Igen. Tényleg nagyon szeretném, mert ezt a szerepet csakis vele tudom elképzelni. Ahogy Tamás Chopin g-moll balladáját játssza, nos arra a hátborzongató érzésre lenne szükségem, azt szeretném, ha az oratórium meghatározott pillanataiban csak részletek jönnének elő a verssorokkal felváltva, majd a végső hatás érdekében a végén egyben is megszólalna a ballada. Már a bevezető vers alatt kiültetnénk a színpadra, amikor még sötét van, de ne ájulj már el – nevetett újra, mert elég fura képet vághattam –, igen, a legelején Pilinszky hangján szólalna meg egy-egy verssor, így indulna az előadás, és a végén berobban Tamás a balladával, majd kivilágosodik a színpad. De emellett még néhány más feladatot is kapna. Meggyőződésem, hogy Tamás remekül beépül a jelenetbe, könnyedén megoldja, amit kérek tőle, de ez már tényleg részletkérdés.

– Komolyan gondolod, hogy egy hosszú oratóriumot végigzongorázik, közben színészi feladatokat is megold?

– Igen! Komolyan gondolom! – mondta egyre határozottabban, mint aki ezt már remekül eltervezte.

– Pilinszky hangján és Tamás játékával indulna a KZ-oratórium? – ismételgettem magamban, döbbenten, mert valójában szépnek találtam az elképzelést, de azért szédelegve mentem a kocsihoz. Hazaérve mindenkit körbetelefonáltam, Imolával, új menyemmel is beszéltem, mert ő is meghívást kapott a produkcióba, és persze végül Tamás döntött. Nagyon meglepett, hogy ne- ki azonnal megtetszett a felkérés, és az égvilágon semmi problémája nem volt vele. Legnagyobb meglepetésemre Sanyi sem tiltakozott, így csak magamban, rémüldöztem tovább.

– Tudod, hogy imádom Pilinszkyt, és így legalább majd jobban belelátok egy színház működésébe. De tudod már, hogy mit kell csinálnom? Nagyon kíváncsivá tettél! Nekem ez nagyon tetszik!

Amikor kislány koromban először szembesültem a holokauszt tényével, amikor Nagyapa Anna Frank naplóját a kezembe adta, hetekig nem tértem magamhoz. Sorsa olyan erővel hatott rám, amit a mai napig sem tudom kiheverni. Emlékszem, hosszan gyötörtem magyarázatért a családomat, de kielégítő választ a miértekre sem akkor, sem azóta nem kaptam. Történész-szakos bölcsészként újabb és újabb borzalmakkal szembesültem, de választ a könyvek sem adtak, maradt a döbbenet és a félelem.

Gimnazista koromban naponta busszal jártam haza a veszprémi gimnáziumból Vörösberénybe, azon az úton, amerre Radnótit és társait Győr felé hajtották.

Hányszor bámultam az autóbusz ablakán a semmibe, ezzel a máig meg- magyarázhatatlan kérdéssel, amire azóta sincs válasz. Szinte fájtak a felidézett verssorok, amikor körbenéztem a falu pusztaságán a Megyehegy és a veszprémi út vonalában elhagyva a falut jelző táblát, ami mindig felkiáltójelként nézett rám: SZENTKIRÁLYSZABADJA.

Elképzeltem, hogy Nagyapa talán látta is az ablakból, amikor 1944-ben Győr felé hajtották őket az utcán, talán éppen vidáman ugrándoztam az ölében, nem sejtve, mi történik körülöttem a világban. Azt meg, hogy ilyen események után nem békét és megnyugvást hoz a jövő, elképzelni sem tudta háborgó gimnazista lelkem. Radnóti sorsa, Anna Frankéhoz hasonlóan mélyen a szívembe vésődött. Az „élnek költők itt bűntelen, s csecsszopók, akikben megnő az értelem” verssorban ezért is éreztem a személyes megszólítást, a nekem, a nekünk, akkori ‚csecsszopóknak’ szóló üzenetet. Kétségbeesve tapasztalom, hogy hiábavaló minden háborgásunk, kétségbeesésünk, az emberi gonoszság és butaság úgy látszik újra termelődik, és megállíthatatlan. Végtelenül elkeserít, hogy egyre gyakrabban kell arra gondolni, nehogy még egyszer hasonló borzalom megismétlődhessen!

Így aztán érthető, hogy Vándorfi barátom ötletéért – az első riadalom után – egyre jobban lelkesedtem, reméltem, majd egyre jobban hittem, hogy Pilinszky holokauszt élményét valóban életre kell kelteni, mert a mondanivalója sajnos egyre aktuálisabb.

Fantasztikusan szólalt meg a drámai verssorok közt a Ballada, Pilinszky és Chopin találkozása remek ötlet volt, és a siker, elképesztő volt!

Tamás teljes átéléssel játszott, a g-moll Balladát ilyennek azóta sem hallottam. A rendezés könyörtelen együttszenvedésre késztette közönségét, és olyan megrázó élményt adott a rettenetről, hogy aki látta az előadást, az sosem felejti el Pilinszky lidérces hangját a sötétben.

„Újra és újra őket látom,

a Hold süt és egy rúd mered

s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret.

A falvak kitérnek előlük és félre állnak a kapuk, elébük jött a messzeség és megtántorodva visszafut.

Mert fogadásukra már készen akár egy megnyíló karám kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult a halál.”

(Harbach 1944, részletek)

Hátborzongató drámaisággal szólalt meg ezután Chopin, tovább mélyítve a döbbenetet. Szinte oda kerültünk, ebbe a félelemmel átszőtt iszonyat-világ közepébe. A rettenet tökéletesen eggyé olvasztotta a verset a zenével.

Az est legszebb pillanata az volt, amikor Tamás felállt a zongorától, a hófehér mosdótálhoz ment, jelképesen megmosta, majd megtörölte az arcát és a kezét, aztán a falon tapogatva megkereste szerelmének arcképét, és kezével hosszan simogatta a már nem létező lány arcát, majd Chopin balladájával megidézte, feltámasztotta őt. Vándorfi könyörtelen együttszenvedésre kényszerítette nézőit. Szorongva és megnyomorítva éltük át a történelem egyik legkegyetlenebb drámáját Pilinszky nyomán.

 

                                                                                                                           É. Szabó Márta