Ha más vagy, így is, úgy is kitagadnak
Charlie Gordont először azért taszítja ki a társadalom, mert az értelmi képességei alacsonyak, később pedig azért, mert túl okos. A Pannon Várszínház Virágot Algernonnak előadása nem foglal állást, épp csak konstatálja a keserű igazságot: nem számít, milyen keservesen küzdünk, ez az elvárásokkal teli világ mindig fog találni bennünk valami hibát. De éppen emiatt üt akkorát.
Az ember életének szépsége – vagy nézőponttól függően
nehézsége –, hogy az első pillanattól fogva, hogy letérdelünk a rajtvonalhoz,
tudjuk, mi vár ránk a célnál. Nem számít, mennyire hadakozunk, a felívelés után
kérlelhetetlenül eljön a hanyatlás és az elmúlás időszaka. Mondják, a csúcsról
már csak lefelé vezet az út; és hogy az életben két gyerekkor van: az egyik a
boldog tudatlanságról szól, a másik a boldogtalan tudásról.
Több ezer évünk volt rá, hogy elfogadjuk ezt a gondolatot,
mégis, mintha épp az ellenkezője történne: egyre kevésbé akarunk megbékélni
hibáinkkal, fogyatékosságainkkal, a halállal. Transzhumanizmusról beszélünk és
az emberiség legmerészebb, legbátrabb, legidealistább vágyáról, örök életről és
tökéletesen funkcionáló testekről és elmékről, mesterséges intelligenciáról és
a határok kitolásáról.
És valóban: miért ne akarnánk kitolni őket? Ambiciózusnak
lenni nem szükségszerűen rossz, hiszen az emberiséget előrevivő forradalmi
találmányokat is az a vágy szülte, hogy merjünk többek lenni. Egy ponton
azonban mégis fel kell tenni a kérdést: vajon meddig tolhatjuk ki a határainkat
és meddig játszhatunk istent? Mikor kell elfogadnunk azt, ami adatott?
Vándorfi László megtehetné, hogy csak ennyit kérdez. Hogy
megelégszik annak a folyamatnak egyszerre szimbolikus és konkrét ábrázolásával,
amit az emberi élet és küzdés jelent, és amiről kétségtelenül Daniel Keyes
története is szól. De csak a felszínen, és szerencsére Vándorfi nem rest a
dolgok mögé nézni és a miértekre rákérdezni. (Akárcsak Szervét Tibor, a regény
színpadi változatának készítője.)
Mert mi hajtja tulajdonképpen Charlie Gordont (Szelle
Dávid), a 32 éves, ám egy hatéves gyerek szintjén álló férfit? A szeretetéhség,
a vágy, hogy elfogadják. Bár azt mondja, boldog egyszerű kis életével, amelyben
mindenesként söprögethet és cipelheti a zsákokat a helyi pékműhelyben, és ahol
látszólag barátokra lelt kollégáiban, mozdulata, ahogy kicsi gyerek módjára
bújik Ms. Kinianhez, árulkodó. Addig nem teljes ez a boldogság, amíg okos nem
lesz, és annak eléréséért Charlie mindenre hajlandó. Szorgalmasan látogatja a
tanárnő csökkent értelmű felnőtteknek tartott óráit és alig várja, hogy részt
vehessen egy orvosi csoport kísérletében, amely azt ígéri, kivételesen
intelligenssé teszi őt, akár csak a kis fehéregeret, Algernont.
A kísérlet pedig sikerül: Charlie okos lesz. Mi több,
szuperagyas. Csak éppen boldogtalan is.
Mert ez a világ kegyetlen, és mindannyian ideákkal és
elvárásokkal a fejünkben létezünk, amelyekből nem vagyunk hajlandóak engedni,
csak azt fogadjuk el, ami beleillik az egyéni hitrendszerünkbe és dobozunkba,
és ezért még a szabadságra vágyva is ugyanúgy ketrecbe zárjuk magunkat, csak
hogy megfeleljünk annak a képnek, amit a társadalom és saját magunk is látni
szeretnénk magunkról.
És az valami rettentően szívfájdító, ahogy mindezzel szembesít
bennünket az előadás.
A lelkek kifacsarásában a prímet Szelle Dávid viszi – az
elmúlt évek testileg, lelkileg és szellemileg is embert próbáló szerepei után
valószínűleg nem is vár tőle mást a néző, mint letaglózó alakítást. Ő pedig
rezgés nélkül ugorja meg a lécet, miközben úgy mutatja meg Charlie
metamorfózisát és rádöbbenését a tényre, hogy eleve csak elbukhat, mintha csak
a darwini evolúciós elmélet folyamatábráját adná vissza. Az egyik pillanatban
gyermeteg és ragaszkodó, a másikban kissé okoskodó és arrogáns fiatalember,
aztán a világ működését egyre inkább átlátó szuper intelligens, majd kontrollt
vesztő, magányos és boldogtalan felnőtt. Éppen csak egy-egy árnyalatnyit
csúsztat, mégis mindig másabb személyiséget kapunk, és amilyen megdöbbentő a
fejlődés, épp olyan súlyos a visszaalakulás. De ez se csupán a visszapörgetés
gomb szolgai megnyomása: az ismét együgyű Charlieban már ott van valami szelíd
rezignáltság.
Persze, az álmokért és elfogadásért folytatott küzdelem nem
lenne olyan szívbemarkoló, ha nem lenne a helyén az előadás minden eleme és
színésze. Keresztesi László, Kárpáti Barbara, Egri Zsófia és Oravecz Edit
szerepeikben érzékletesen ábrázolják a (nem) elfogadás fokozatait – a teljes
elutasítást, ahol a másik ember pont olyan eszköz a céljaink elérése érdekében,
mint az előre beprogramozható mosógép; a csendes vívódást, amikor a
lelkiismeret szavát felülírja az önös érdek; a kedves lesajnálást; és az
együttérzést, amelyet a kegyetlen világ szabályai mégis elmosnak –, miközben a
szerepkettőzés révén arra is rávilágítanak, mennyire ugyanabban a pocsolyában
tapicskolunk folyton.
Érdekes ebből a szempontból Ms. Kinian szerepe: Kovács Ágnes
Magdolna játéka elsőre kicsit disszonánsnak tűnhet, idővel azonban rájön a
néző, azért, mert maga a karakter is az: még a rendkívül elfogadó és segítőkész
tanárnő is saját elvárásainak rabja. Ahogy a legtöbbünk fejében, az ő fejében
is él egy kép a talán nem is létező igaziról és a tökéletes szerelemről, és
amikor immár társként lép az életébe Charlie, megretten, mert a férfi nem felel
meg a képnek.
Talán ez az egyik legőszintébb és maga nemében
legelszomorítóbb momentuma a darabnak: tele vagyunk félelmekkel és kisebbségi
komplexusokkal, és hogy elsikáljuk ezeket, inkább megpróbálunk egymás fölé
kerekedni, hatalmi játszmákat játsszunk még a legtisztábbnak vélt
kapcsolatainkban is, csak hogy úgy érezzük, a mi kezünkben a gyeplő.
Közben pedig elherdáljuk a lehetőséget, amit önmagunk és a
másik elfogadása jelentene. Nem véletlenül hagytam Algernont a végére: mert a
kisegér valahol épp ez. Egyszerre vetélytárs és vigasz, a belső démon, amivel
folyamatosan viaskodunk, a vágyott kép és a legigazibb önmagunk, aminek sosem
engedünk teret: örökké a kis kalitkájában tartjuk. Ifju Martinnak nincs könnyű
dolga azzal, hogy nemcsak a kisállatot, de ezt a szimbólumot is meg kell
jelenítenie – de épp ezek a sorok bizonyítják, hogy megy neki.
S pontosan ezért olyan emlékezetes ez az adaptáció:
mondataiban is rendkívül súlyos, de a valódi erejét a rejtett, csak játékkal,
apró mozzanatokkal, szerepkettőzésekkel és jelképekkel érzékeltetett gondolatok
adják. Amelyek nem tolakodnak az arcodba, nem válnak propaganda akcióvá.
Majdhogynem csak rögzítik az igazságokat. De valahogy mégis a bőröd alá
másznak.
Bertalan Melinda
Forrás: vehir.hu
Kép: Hoppá, Színház
Megjegyzések
Megjegyzés küldése