MIT, HOGYAN, MIÉRT?
Az emberről mint főemlősről, az emberi szellemet és érzelmeket jól ismerő kutatóorvosok, tudósok azt állítják, hogy fajunk a HOMO SAPIENS lényegét tekintve a mögöttünk hagyott 20.000 – 30.000 év elteltével sem változott, alapvető képességeit, tulajdonságát illetően. Azt is állítják e szakemberek, hogy csoportban, közösségben élő lények vagyunk és a személyek közötti kapcsolatok, azok ápolása, fenntartása, az emberi kultúra minden megőrzött múltbéli hagyatéka illetve annak továbbvitele általunk, mindannyiunk által történik. Ezek a folyamatok a különböző nyelven beszélő közösségekben, a nemzeti kultúrákban, valamint a művészet területén zajlanak. Továbbiakban azt is bizonyítani vélik a hozzáértők, hogy a társadalmat alkotó egyén tulajdonságai is változatlanok régmúlt idők óta és ezt pontosan meg is határozzák egy számmal, a 150-es számmal. Állítják, hogy az egymással köthető és folyamatosan ápolt, kétoldalú kapcsolatoknak a száma legfeljebb ennyi lehet…
Ezek szerint hiába rendelkezik valaki 10.000 – 100.000 lájkkal, az nem tekinthető fajsúlyos kapcsolatnak, és a fenti megállapítások szerint nem sokat ér!
Én hiszek a természettudósoknak!
Az európai, mintegy 2000 évre visszatekintő kultúránk, amely a zsidó – keresztény vallás alapján áll, mindezt számunkra érzékelhetővé, láthatóvá teszi a művészeti ágak szerteágazó rendszerén keresztül. Ehhez kapcsolódik a még korábbi, történeti időkből az egyiptomi – görög – római kultúra szellemisége, majd a későbbi korok hagyományai és művészetük. Mindez a tudáshalmaz együttesen a ma emberének világát is gazdagítva jelen vannak életünk terében, azzal a morális értékrenddel, hagyománnyal egyetemben, amely felmenőinktől származik, egészen Ádám és Éváig visszamenőleg…
Milyen árnyaltan, ugyanakkor emberközelbe hozva vezet bennünket Madách Imre e korokon át, Az ember tragédiájában!
Ez az értékrend CSAK abban az esetben érvényesül, marad fenn, amennyiben erre építünk saját világunkban, vagyis életünk során gazdagítjuk és tovább örökítjük azt. Ebből fakadóan meggyőződéssel vallom, hogy a művészet minden ágában szem előtt kell tartanunk azt a viszonyrendszert, amely az alkotó, illetve alkotása és a társadalom tagjai között áll fenn. Ennek a dialógusnak kiterjedtnek, széleskörűnek kell lennie, ellenkező esetben csak az alkotók egójának beszűkült megnyilvánulása lesz az alkotás, elveszítve annak a hatásnak kiváltását, amire egyébként törekednek…
Azt tarthatjuk érdemi művészetnek, ami hatást vált ki belőlünk, bennünk születik meg akár egy kérdéssé formálható gondolat, akár egy érzelmi hullám vagy válaszunkat kiváltó érzés alakjában. Ennek elsődleges feltétele, hogy olyan nyelven szóljon, amit megértünk, amit meg tudunk fejteni.
Aki a teremtett világ talaján áll, annak nem esik nehezére a művészetről gondolkodva felidéznie annak lényegi tartalmát, alapvető szándékát. Azzal a horatiusi megállapítással egyet értve, hogy célja a tanítás és a gyönyörködtetés. A későbbi korokból idézhetjük Kálvin gondolatát is, aki a teremtett világot Isten színházának nevezte.
Kortársunk, Annie Dillard amerikai költő soraival: „Azért vagyunk itt, hogy tanúi legyünk a teremtésnek, és segítségére siessünk. Észrevegyünk minden dolgot, hogy minden dolog észre legyen véve: a hegyek árnyékát, a kavicsokat a tengerparton, de egymás arcát és sokszínű lényét is, hogy ne kelljen a teremtésnek üres ház előtt játszania.”
Stefanovits Péter
Megjegyzések
Megjegyzés küldése