"Ítélet után"
A regény első olvasásakor borzasztóan izgalmasnak találtam azt a megoldást, hogy a narráció Charlie szemszögéből, az ő agyán átszűrve keletkezik. Nyilván az igazán érdekes az a történetben, hogy ez egy rendkívüli agy. Eleinte szerény képességekkel rendelkező, töredezett memóriájú, korlátolt elme, aztán a szellemi teljesítőképesség határait feszegető, egy ponton talán át is lépő szuperszámítógép. Nem tudtam elképzelni, hogy lehetne ennél erőteljesebben megjeleníteni a Charlie szellemi képességeiben végbemenő változásokat, és egyébként is vonzódom a szokatlan formátumban megírt művekhez, szóval sajnos nem igen jutottam akkoriban ennél tovább a műértelmezés kapcsán.
Ráadásul egybe esett ez azzal az időszakkal, amikor mindenki a mesterséges intelligencia kutatások eredményeivel volt elfoglalva. Vérre menő vitákat folytattunk róla, hogy tulajdonképpen hova vezet ez? Mi a valódi célja azoknak a kutatásoknak, amik már nemcsak feltárni és megérteni akarják az emberi elme működését, hanem manipulálni, sőt akár gépekbe, állatokba és egyéb teremtményekbe ültetni azt. A nyilvánvalón kívül - hogy az ember egész hosszú története során mindig Istent akart játszani, és mostanra el is jutott a fejlettség, az összetett gondolkodás azon fokára, hogy félelmetesen közel állhasson egy mindenek feletti teremtő erőhöz - mi mozgathatja ezeket a folyamatokat? Az öncélú teremtésen túl, az eredendő kíváncsiság és a határaink folytonos feszegetése mellett, úgy vélem, a legnagyobb mozgatórugója ezeknek a kutatásoknak a haláltól való félelem. Az embert saját és környezete múlandóságának közvetlen tapasztalata arra motiválja, hogy megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni abból a szerény kis emberöltőből, ami megadatott számára. Arra törekszik, hogy valamilyen módon kitágítsa ezt a tér-időt, valahogy nyomot hagyjon benne, miközben hátha sikerül megtalálnia a titkot, a kiskaput, a megoldást arra, hogy ne érhessen véget vagy legalább maradjon fenn az emléke és legyenek, akik őrizik azt. Az ember tragédiája talán éppen ennek sikertelensége. Nem csak a saját halál elkerülhetetlensége fáj, de jól tudjuk, hogy egy idő után majd a sírunkra sem kerül virág.
Ebben a kérdésben erős hatással volt rám Charlie története, aki áldozatául esett egy ilyen, határokat feszegető, teremteni akaró professzornak. Nagyon veszélyes kombináció, amikor a fent említett alapvető emberi törekvések az átlagosnál kissé magasabb intelligenciával párosulnak. Különösen fontos momentum számomra, hogy Charlie mint teremtmény valóban kiszolgáltatott teremtőjének, aki azonban elveszítette a kontrollt, és már semmilyen módon sincs befolyással művére.
Azzal, hogy Charlie értelme növekedni kezd, egyúttal saját életét, személyiségét és kapcsolatait is világosabban látja. A megszerzett tudás nemcsak hasznos alapanyag számára egy teljesebb élethez, hanem egyúttal nagyon húsbavágó tapasztalatokhoz is juttatja, saját társadalmi pozícióját, szociális hálóját, érzelmi életét illetően. Az olló szétnyílt; a korábban szeretetteljes, boldog tudatlanságban élő fiú megmártózik egy olyan világban, amihez újonnan szerzett tudása, fokozott értelmi képességei juttatják. Tulajdonképpen a való világban, ami tele van gonoszsággal, gúnnyal, nehéz természetű kollégákkal, elveszített családi kapcsolatokkal, csalódásokkal tűzdelt szerelmekkel, de főleg vággyal.
És ez az a pont, ahonnan már a színházi előadás vezetett tovább. Elképesztően erős élményt jelentett látni, ahogy Charlie folyamatosan vágyik. Eleinte arra, hogy okos legyen. Aztán hogy megtapasztalhassa a viszonzott szerelmet. Egy ponton, a tudás birtokában már arra vágyik, hogy minden a régi legyen, erős kifejezéssel élve, talán butább, de boldogabb. Végül csak szeretne még egy kicsit élni, és amikor már teljesen bizonyos lehet saját történetének végességében, arra vágyik, hogy valamilyen örökséget hagyhasson maga után. Legeslegvégül pedig egy utolsó kérése marad csak, aminél meghatóbb jelenetet nem tudok elképzelni sem.
A narráció hiánya élesítette az érzékeimet, és végre túl tudtam lépni az eddig boncolgatott kérdéseken, amik bár rettentően érdekesek voltak, de látva a darabot, engem már nem mozgattak annyira.
Sokkal lenyűgözőbb volt látni azokat az állapotváltozásokat, amiket korábban az íráskép, a stílus, a szóhasználat alapján elképzeltem. A lenyűgöző nem is jó szó, mert valójában nagyon megrázó élmény volt. Az összerándult izmok látványa, az ide-oda kóborló tekintet, a gyermeki öröm minden rezdülése az első pillanattól odaláncol Charlie-hoz. Kissé szégyenkezve pásztázom folyamatosan (milyen érdekes, hogy ez a gondolat is nagyon mélyen el van ültetve bennünk, hogy megnézni, igazán jól megnézni embertársunkat, legyen az egészséges, avagy nem, illetlen, sőt szégyenteljes dolog), nem tudok nem együtt érezni vele. Izgatott vagyok a kísérlettől, egy kicsit szerelmes leszek Mrs. Kinian-be, aztán egyszer csak elválunk. Én nem tudom tűrni a gúnyos viccelődéseket, nem tudok mosolyogni, amikor bántanak, nem tudok megbocsájtani sem. Fel akarok állni, odarohanni és megvédeni Charlie-t, hisz gyámoltalan. Aztán zavart. És én is kezdek az lenni. Egyre erősödik bennem a düh, a gyanú, végül a félelem, valamiféle kétségbeesés, hogy úgyis bekövetkezik, hogy nem lehet elkerülni.
Látom benne saját végességem, sőt azt a folyamatot, amin én magam is épp próbálok átevickélni, anélkül, hogy siettetném. Bár ezekben a pillanatokban még bizonnyal nem vagyok szellemi teljesítőképességem csúcsán, és valószínűleg a görbe nálam jóval lankásabb, mégis átérzem. Egész bensőmet áthatja a felismerés, hogy ebben mind egyek vagyunk. Ez az egyetemes üzenet, ami a regény olvasása során nem érkezett meg hozzám, most elemi erővel láncol a székhez. Nézem Charlie tündöklését és bukását, tisztán látom magam előtt az emberi lét végességének fájdalmát, és ami még ennél is megrázóbb, hogy a darab végén elhangzó kérés az elevenembe vág. Mikor is vittem utoljára virágot…?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése