A Színház és én.
„Harmadik figyelmeztető! A zenekar készüljön be…” Kitti hangja elhal a zajban. Egészen pontosan nem is zaj ez, mert nagyon is érthető beszélgetések zsonganak körülöttem, de nekem ez ilyenkor már csak zaj. Ha figyelnék rá, még a szívverésemet is hallanám a fülemben, de a legerősebb érzés most a mellkasomban van. Egy felriasztott méhraj van most a szívem helyén, meg némi nyomás. Premier idején ez normális.
Tíz év telt el az első premierem óta. Akkor és ott, abban a helyzetben azt gondoltam, hogy valami megfordult velem. Valami más irányt vett. Olyasmi történik, amiért, míg élek, hálás leszek. Közreműködésemet az első darabban az első zenekaromnak, az LGT Emlékzenekarnak köszönhettem, és személyesen Somló Tamásnak, aki azt tanácsolta Vándorfi Lászlónak, hogy a készülő LGT táncjátékát mi kísérjük élőben. Most itt, a takarásban, ennyi év után elmondhatom magamról, hogy színházi zenész lettem egy kicsit. Sosem hittem volna, de megtörtént.
Ismerem már a járást, csukott szemmel sem mennék neki az üvegajtónak. Belépek a teraszról, nyolc lépés a folyosóig, ott jobbra, majd huszonöt a színpadig. Jobb oldalon. Mindig a jobbon megyek be, ahhoz vagyok közelebb, közvetlen a dob mellett. Menet közben elrohan mellettem néhány táncos. Ki harisnyában, pólóban, ki már félig jelmezben, kisminkelve. Keresnek valami kelléket, parókát, az öltöztető még igazít valamit a tükör előtt a ruhás állványok takarásában, és mindeközben az ügyelő végigszalad a folyosón és fennhangon hirdeti, hogy „gyerekek, jön a Laci bácsi!”.
Elérkeztünk az utolsó percekig. A nézőtér még morajlik, pár színész még igazít a jelmezen, mi zenészek már behangoltunk, és mindenki igyekszik magát megnyugtatni, hogy semmi baj nem lesz, csak a premierbuli jól sikerüljön! Mert ez a mondás járja. Mert ha a premierbuli jól sikerül, akkor az előadás kiváló volt. Nevettem, amikor először hallottam, de mély igazsága van ennek a mondatnak.
És akkor jön a Laci bácsi. Rendezőnk, és direktorunk. Apánk helyett apánk, akinek, ha jó napja van, akkor mindenki nevet. Tehát mindenki azon van, hogy neki jó napja legyen. Pár atyai jótanács hangzik el,biztató szavak, majd a „csavada!”, és mindez azon az összetéveszthetetlen bariton hangon, ami bárkit képes megnyugtatni ezekben a feszült percekben.
Nézem az arcokat, amíg elvonulok a takarásba. Az ifjabb színészeken, táncosokon az izgalom jelei jól kivehetők, míg a rutinosabbak teljes koncentrációban vannak. A mindig játékos művésznőt, aki folyton csupa mosoly, ilyenkor nem lehet megközelíteni, de az est egyik főhőse most is ugyanolyan humorzsák, mint a hétköznapokon. Meghitt játéka ez egy csapatnak, amely épp a nagy küldetésre készül.
Elfoglaljuk helyeinket. Mi, zenészek hátul, egy vonalban, de a színpadon, ami ad egyfajta rangot is a jelenlétünknek; a színészek pedig a díszletek között. Nyújtanak még egyet-kettőt, bemelegítésképpen - ennyi spárgát otthon a spájzban sem találok – és hirtelen, ahogy a függöny szétlebben, mint a nyári reggelen, ahogy a szobába beáramlik a fény, szétoszlik az izgalom, s a reflektorok már csak azt világítják meg, ami a lényeg. Ami ott születik, s a végén ott múlik el, hogy másnap újjászülethessen.
Felsőörs
Nyakas Krisztián
Megjegyzések
Megjegyzés küldése