Szín - játék
Készülvén a blogra, felidéztem az általam beszélt élő nyelveken az eredeti görög theatron (látnivalók helye, szabad tér) szófordítását, íme: angolul; theatre,theater, németül; dasTheater, norvégül; teater. Mindenhol fellelhető az eredeti hangzás. A holt latin nyelv a teatrum szóban őrizte meg a sajátságos kulturális mozzanatok tetthelyét, bár ők a gigantomániájuk nyomán inkább a többcélú, hatalmas amfiteátrumokat kedvelték. Mi magyarok – miért is ne - új szót alkottunk, amely a szín (pitvar, terem, csarnok, fészer) és a ház összevonásából származik: mára ez a színpad, az orkeszter és a nézőtér látható, és a néző számára láthatatlan egyéb terek összességét jelenti. Ott pedig játék folyik. A játék szóval ennek a térből kiszakított komplexumnak a legfontosabb céljára utalunk: játszani, előadni, tettetni, láttatni. Az ókori görög drámák hagyományain - csak azért beszélek róluk, mert nagyon kedveltem néhányat – ezredévek alatt kialakul a modern színház és a valós, vagy elképzelt elemekre épülő dramaturgia mellett a díszlet, a jelmez, a koreográfia, a zene, a világítás, a rendezés és maga a színész játéka viheti a nézőt abba katartikus állapotba, ami szinte csak a színházban képzelhető el. Hogy miért csak ott? Mert élő, mert a néző ugyanazt a levegőt szívja be, mint az előadásban résztvevők, mert élőben közvetít, tapintható, izzadó szereplők, igazi emberek ragadják ki egy előadás erejéig a mindennapok valóságából, vagy éppen láttatják az élet viszontagságait, örömeit, fonákságait. A szerepek kisarkítva mutatják meg, mivé kell(ene), vagy éppen nem szabad(na) válni. A színházi előadás mind a mai napig az egyetlen olyan komplex művészeti forma, ahol a társművészetek is jelen lehetnek, sőt nagyon is szükségesek, és ezek is a valóságban, élőben. Legyünk hálásak Wágnernek a Gesamtskunstwerk (összművészeti) fogalmáért, ő volt az első, aki igazán felismerte, mekkora hatással bír a szó, az ének, a zene mellett a szcenika, a mozgás, a jelmez. Ezért több a színház, mint a film. Itt minden valós időben zajlik. Ha valami nem sikerül, akkor nem sikerül, nincs vágó, nincs szerkesztés. Ezért „tud” sokkal felfokozottabb lenni a színészi játék, mert szakadatlan folyamatban épülhet minden, még akkor is, ha a színész szinte összeroppan a szerepe súlya alatt. A publikum érzi ezt. Aztán ha elindul az előadás és jó is, magával ragad bennünket. Nem lehet a hatása alól kiszabadulni.
Személyesen? Mióta az eszemet tudom, nagyon nagy érzékenységgel közelítettem a színházhoz. Gyerekként izgultam, kamaszként már érzékeltem a színész és rendező óriások hatását. Latinovits játékát bárhol. A Madách Színházban az Ármány és szerelemben Pécsi Sándor az Apa szerepében mindmáig bennem él. Lenyűgöztek. Az életem a társművészetek közül a zene felé lódított és felnőttként aztán megtapasztalhattam milyen a színház, ez a varázsvilág, belülről. Láttam hogyan alakul Vándorfi László keze alatt a dramaturgia, a játék valódi történéssé, Krámer György keze alatt az általam komponált zene hogyan lényegül át tánccá, az élettelen vasak, fák sajátos elrendezése hogyan alakít igazi teret, a méteráruból hogyan lesz a színésznőt fenségessé varázsoló palást. És láthattam sírást, őrjöngő dühöngést, késhegyig menő vitát, ami a premier, vagy bármely előadás sikere után aztán felszabadult, mámoros örömben manifesztálódott. Megértem, hiszen én is valami hasonlót érzek egy-egy koncert után. Kiszakítunk magunkból egy darabot, átadjuk, aztán elmegyünk egy kicsit töltekezni, hogy legközelebb megint belerogyjunk egy kicsit.
Ma, amikor tényleg nagyon nehézzé változott a kultúra helyzete, és nem csak a pandémia miatt, már-már élet-halál harcot folytatnak a teátrumok a fennmaradásért. Az olyan fiatal színháznak, mint a Pannon Várszínház, talán még sanyarúbb a helyzete, ezért is tiszteletreméltó a küzdelmük. Az a fajta küldetéstudat, amely a közel húsz év alatt mindig is érezhető volt, hogy fiatal, a pályájuk legelején álló művészeknek, vagy művészjelölteknek lehetőséget adjon, nem könnyítette ezt a képet, de mégis erőteljes hozadéka van. Mára egy sor - színház által kinevelt - kiteljesedett, tehetséges fiatal színész csillogtathatja meg képességeit az évadok darabjaiban. Pedig fajsúlyosak ezek az előadások, nagy a követelményszint, megrázó érzelmek döbbentik meg a nézőt. Mondjuk Hamlet apjának merénylet általi halála és anyja szajhasága miatti, őrületig fokozódó fájdalmának érzékeltetéséhez nem semmi belső érzelmi töltetre és persze rendezői látásmódra van szükség. De a Bunkerrajzoló kábítószergőzös miliője, jóval a filiszteri nívó alatti világa ugyancsak megdöbbentő. Lehetne sorolni, azonban egy biztos, számos műfajban bizonyította a színház művészeti és műszaki gárdája, hogy tekintélyes műfajgazdaság mellett képesek dolgozni és élményt adni. Ez pedig nem semmi.
Krisztus előtt 500 körülire datálják a Dionüszosz tiszteletére elsőként létrehozott színházakat az ókori Görögországban. Sok minden változott azóta, körülmények, társadalmak, építészeti felfogások, technikai lehetőségek, egy biztosan nem: a világot jelentő deszkák és az azon fellépők azóta is az időről időre, előadásról előadásra betérő nézőért tesznek mindent, hogy két három órára kiragadva őt a mindennapjaiból irányt mutassanak, erkölcsi megtisztulást adjanak, szeretetre tanítsanak a darabokban foglaltak művészi közvetítésével. Egy színháznak manapság széles mondanivaló, műfajok és minőség mentén kell lavíroznia, hogy megtartsa és vonzza a nézőket. Hihetetlenül intelligens látásmód, alázat, előrelátás, karizma, a lehetőségek azonnali megragadása kell, hogy ez működhessen. Bevallom, nekem nagyon szimpatikus, ahogy ezt Vándorfi László teszi és az a fajta felelősségérzet, amit csapata, a színháza iránt érez mindenképpen imponáló. Nem csak fennmaradni, adni is akar, ez pedig elhivatottságot jelent és csapata láthatólag követi ezen az úton. Méltó utódai ők az ókori theatronoknak.
Kovács Attila
Megjegyzések
Megjegyzés küldése