Ez a Hangya?
A
színház, ó, a színház! Csodák palotája, verejtékes kincstár! Könnyű annak
otthon lenni benned, akit széles és egyenes út vezet, akinek már az ükpapája is
színházi fodrász volt, a nagyapja korrepetitor, a papája színigazgató. Az én
utam azonban az ajtóig, ahol csak a művészek járnak, a nézőtéren át vezetett,
és ez tulajdonképpen járhatatlan út, normális ember nem is vág neki.
Legelőször is az, hogy csinálhattunk Vándorfi Lacival tíznél több közös előadást. A szobám falán, ahol ezeket a sorokat írom, ott büszkélkednek a nevemmel a plakátok, mégis, évtizedeken át, mindvégig, mindmáig megamaradtam reménytelen civilnek. Már ahogyan a Börtönmusicallel beállítottam, a hónom alatt a dossziéval, a semmiből, onnan, ahol csak a tudatlan amatőrök reménykednek a lehetetlenben. Be egyenest az igazgatóhoz büszkén, öntudatosan: hoztam egy darabot. Játsszátok el! És nem tudtam, mert honnan is tudhattam volna, hát ki mond el egy nézőtéri embernek ilyeneket, ki mondja el, hogy ilyen a világon nincsen? És milyen jó, micsoda szerencsék szerencséje, hogy senki nem mondta, mert ha tudom, soha el nem merészkedtem volna a szentek szentjéig. A tökéletes, civil tudatlanság zavartalan bátorsága kellett ahhoz, amire én akkor vetemedtem.
Végül is vannak, akik megütik a jackpotot, a ruletten is kijön néha az az egy szám, éppen az, van a világon akkora képtelen mázli, ami engem végül a színpadi szerző büszke szerepébe repített.
De az igazság az, hogy megmaradtam
mindvégig, mindmáig annak a bizonyos reménytelen civilnek. Van egy nagyon korai
emlékem a hőskorról, akkor, amikor Oravecz Edittel, Kőrösi Csabival ment Csukás
István meséje, az Utazás a szempillám
mögött. Laci és Edit megindítóan kedvelték az akkor talán négyéves
kisfiamat, jópofa, talpraesett, nagydumás kis fickó volt, így aztán kapott
tőlük egy kazettát, videokazettát az Utazás…
felvételével, mert – tetszenek látni ebből is – ezek még csaknem a történelem
előtti idők voltak. Már voltak autók, volt elektromosság, volt vízöblítéses vécé,
de CD nem volt, pendrive sem volt, internet sem volt, számítógépek akkorácskák
voltak csak, mint ma egyhuszadokosóra. Tudásban értve, természetesen.
Az történt, hogy az én csillogó
szemű, nagydumás, vagány kisfiam azt a prehistorikus videokazettát rongyosra nézte.
És volt benne egy rész, egy jelenet, amikor a Hangya kis bőröndjével a kezében,
sebzett lélekkel, mert hogy a kicsit mindenki bántja, világgá menni indul. Egy
dal. „Mindenki csak azt mondja, jaj, de mini a hangya…” Ennyire emlékszem a
szövegéből. Ami azt illeti, emlékezhetnék többre is, mert az én kisfiam halálos
szerelembe esett ezzel a dallal, kívülről fújta, kicsiny ruhatárából
összeválogatta a Hangya jelmezére leginkább hajazó darabokat, fejére rugók
végén imbolygó gömböket – csápokat – nyomott, kezébe fogta a Hangya bőröndjére
leginkább emlékeztető játék orvosi táskáját, előpenderült, és cinci hangján
elzengte: „jaj, de mini a hangya”. Ez nem lett volna baj, de egy nap hússzor
zengte el. Övsömört kaptam, ha meghallottam a rongyosra hallgatott videón a
legrongyosabb részletet, de nem volt kegyelem. Apa vagy, te akartad, tűrj!
Tűrtem.
Aztán eljött egy március 15-e,
amiről külön és sokat kell még mesélnem, egy elképesztő ötlet, ami új értelmet
adott az ünneplés fogalmának, és ott, 1991. március 15-én történt, hogy az én
tejjel, mézzel, Hangyával tartott kisfiam egyszerre csak szembe találta magát
Kőrösi Csabival. Nem ismerte meg, hogy a fenébe is, hiszen nem volt rajta
jelmez, a fején nem volta csápok, a kezében nem volt bőrönd. Leguggoltam mellé,
és azt mondtam: Isti, nézd! Ő a Hangya.
Ezért a pillanatért írtam meg ezt a
történetet. A pillanatért, amikor az én nagyszájú, vagány, csibész kisfiamban bennszakadt
a levegő. – Ez a Hangya?! – ennyit bírt szegénykém kinyögni, a drámai
döbbenetben bocsánatosan összetévesztve az ezt
az ővel.
Ez a Hangya? Kérem, értsék meg!
Mutatis mutandis, de ugyanezzel a megszeppent, ámult hitetlenkedéssel álltam én
húsz éve is, tíz éve is, állok ma is a csodák palotája, a verejtékes kincstár
előtt. Ez a Hangya? Hogy’ lehet kibírni, szegény, civil életembe, az én
nézőtéri nézetembe beilleszteni a sokkolt boldogságot? Ez a Hangya? A színház,
és én előtte, itt?
Kőrösi Csabi sok darabomban játszott
még. Sok más szerepben is láttam. De talán megbocsátja nekem, ha életem végéig
az marad, aminek abban a váratlan pillanatban a kisfiam rácsodálkozott. A Hangya.
Az a társulat, Vándorfi Laci fiatal színháza – az én személyemtől tökéletesen függetlenül – megérdemelte volna a hosszú életet. Thália és Melpomené soha ne bocsásson meg azoknak, akik ezt a tervektől pezsgő, fehéren izzó fiatal igazgatót belefojtották saját lelkük sekély mocsarába. És vele azt a „hemzsegő szívű” fiatal társulatot, amely a Hangyát adta az én egyszem kisfiamnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése