Ahogy elkezdődött…
Tudom, ez a Pannon honlapja, Pannon napló akár, de az én közös történetem a kitartásnak, a szenvedélynek, a legyűrhetetlen életösztönnek ezzel a világcsodájával, a Pannon Várszínházzal még a petőfis-vándorfis időkben kezdődött.
Meg nem mondom már pontosan, mikor, talán 1991 nyarán ballagtam a művészbejáró felé, hónom alatt egy vaskos paksamétával, a halhatatlanság felé vezető utam első kilométerén. Ezt persze ironikusan mondom most, de halálos komolyan gondoltam akkor. Túl voltam már néhány boldogító beszélgetésen Vándorfi Lacival, úgy tudtam, a frissensült igazgató és az ő ragyogóan fiatal társulata igényt tart a darabomra. Ha azt mondom, nem lehetett gyalog beszélni velem a büszkeségtől… Nem mondok sokat. Mentem tehát shakeaspeare-i lelkülettel befelé ott, ahol csak a művészek járnak, végig a hosszú, földbe süllyesztett folyosón, az igazgatói szobába egyenesen.
Vándorfi Laci mellett egy rózsás
arcú, kopaszodó, szemüveges medve várt, akkor még nem tudtam, hogy életem hány
keserves óráját köszönhetem majd könyörtelenül pontos ítéleteinek, azt sem
tudtam, hogy Duró Győzőnek hívják és dramaturg, vagyis – véltem én – valami
színházi istencsudája, rangban mélyen a szerzői magasság alatt.
Ami a következő két órában történt,
az rémálom volt, horror, életem egyik legnagyobb megpróbáltatása. – A darab jó,
be lehet mutatni – mondta Győző, Laci bólogatott, és ezzel nagyjából le is
tudtuk az összes kellemességet, amit aznap délelőtt összekészítettek nekem.
Győző előtt ott volt egy példány a Műből, a remekből, ami húsz év múlva már
korszakhatár lesz a magyar színháztörténetben, életem és vérem árán írt
szerelmetes elsőszülöttem. És Győző lapozni kezdett, és csak lapozott, és
ahogyan lassan, egy viviszekció lassúdad tempójával haladtunk előre, az én
darabomból, a Műből, ami majd húsz év múlva…
Kő kövön nem maradt semmi. Itt ezt
ki kell húzni, mondta a szemüveges gyilkos (Laci bólogatott), itt ezt
megcserélni, ebből itt legyen inkább vers, a felvonás ne itt legyen, hanem
amott, egyébként ezt a két jelenetet meg kell cserélni. Laci bólogatott. Igen,
és persze meg kell húzni, legalább a harmadát, talán a felét. Ja, és még
valami. A címe nem jó, ne Kísérlet legyen a címe és börtönmusical a műfaj,
hanem legyen úgy, hogy Börtönmusical.
És kísérlet két részben. Laci bólogatott.
Ha az a földbe süllyesztett folyosó
nem lett volna nyílegyenes, nem találtam volna meg a kijáratot. Szorongattam a
hónom alatt a megbecstelenített paksamétát, a Művet, a remeket, amin nyilvános
erőszakot tett ez a két összeesküvő, liliomtipró, érzéketlen, beképzelt
pancser…
Jó volt az nagyon, hogy gyalog
voltam, mert mire haza értem, már csaknem teljesen megjött az eszem. Gyaloglás
közben szépen lassan, szó szerint lépésről lépésre megértettem, hogy életem
talán legnagyobb szellemi kihívása ez most. Mert mondhatom, hogy ezek itt nem
értenek semmihez, mind hülyék, csak én vagyok a gimnáziumi magyartanár, de
akkor soha az életben ezt az életem és vérem árán írt darabot színpadon látni
nem fogom. De mondhatom azt is, hogy ez a két hétpróbás színházi macska semmi mást nem akar, mint azt, hogy a darab, amit
végül mégis csak én írok, végül mégis csak az én nevem lesz ott a plakáton,
szóval hogy ez az elsőszülött a lehető legjobb legyen. És ha lesz elég eszem és
erőm, akkor akár meg is tanulhatok tőlük valamit arról, hogyan kell darabot
írni. Vettem egy mély lélegzetet, leültem a derék Commodore 64 elé, és futtatni
kezdtem a kurzort…
1992. június 27-én, egy mesebeli,
csillagos, fűszeres nyári estén, a Várban, roskadásig telt nézőtér előtt
mutattuk be a Börtönmusicalt. Ha van
olyan, hogy megvalósult álom, akkor ez az este az volt. Így kezdődött.
Egyébként észrevették? László-nap
volt éppen.
Asztalos István
Megjegyzések
Megjegyzés küldése