Ilyen zene van?
Dés Lászlóról, csak úgy
Összegezni akkor jó, ha gyarapszik az élet. Ha megy a bolt. Különben csak simogatja a halandó a csöndes múltat. Dés Lászlóval könnyű, vele nem kell időzíteni a leltárt, bármikor bele lehet állni az időbe. Egyszerű technika ez különben, a legjobb formával kell fogadni a mindennapokat, kikacagni őket, aztán hagyni, hogy zavarba jöjjenek. Dés így csinálja, soha nem áll meg, munkamániás, munka-alkoholista, legyint a fáradtságra, ballag tovább döcögve, morogva nagykabátban, cigarettázva, mintha sosem lett volna szó pauzáról.
Elvégre így mindegy is. Hogy valami jött. Hogy ment. Ha így telik munkával, ha így jönnek az új dalok. Ha közben egyszerűen és természetesen európai hódító útra indul a Dzsungel könyve, amit itthon ezerháromszázszor (!) bírtak már játszani. A Pál utcai fiúk meg, mit mondhatnék, én, aki tűzközelben lehetettem, és most mosolygok az őrületen, ahogy a darabot szeretni tudják (már, amikor lehet játszani) Szombathelytől Veszprémen át a Vígszínházig és vissza. Én még ilyen szerelmes nézőket nem láttam, és nem tudok eléggé hálás lenni a sorsnak, hogy ehhez a szerelemhez közöm lehet.
De az utóbbi években megszületett egy érzékien új műfaj: az irodalmi jazz, Dés történet mesélő muzsikája. A hangulatok, terek, halálok és életek zenéje. Dés szaxofonjából folyik a humor gyönge patakja. Kései kamaszként gyökeresen újat mutatni: micsoda kegy ez az élettől. Ráadásul azt sem harsányan, csak ahogy egy zeneszerzőhöz illik. Aki bár előadóművész is, a színpadon is tudja, hogy nem ő a fontos, hanem a muzsika. Sokszor hallottam tavaly is zenélni, ezért alanyi alázattal állítom, szaxofonnal történetet mondani, csak ő tud. Ehhez más nem ért. Dés tud viccelni a hangszerrel. Azt hinné a gyanakvó hallgató, hogy esélye sincs, elvégre legalább ebben jobb az irodalom, legalább röhögni a szavakon lehet. Aztán lassan feláll egy magas, görbe ember, ott a nyakában a szaxofontartó, bele nőtt, a bőre alól lóg, rácsatolja a hangszert, a torkát, és mesélni kezd. A szünetek, idézetek, hullámok játéka jön ilyenkor, a publikum meg kacag vagy könnyezik, olvad vagy megfagy.
Bármihez nyúl, szokták emlegetni. De aki látta már dolgozni, látta már ezt a fogást, ahogy kortárshoz, jazzhez, pophoz, musicalhez, alkalmazott zenékhez nyúl, az tudja, nem csak a tehetség szorítása ez. Hanem az elszántságé is, az örült alázaté, a kibírhatatlan precizitásé. Nincs ember, aki ennyiszer újrafut egy távot, ha kell. Aki nem kegyelmez se magának, se a partnereknek, addig döngöli a földet, míg járni lehet rajta. Míg kérge nem lesz az örökké puhány, alakoskodó világnak.
És élni is így tud. Élni egyenes gerinccel, keményen, kérlelhetetlenül üldözve a reményt, hogy ebben a hazában is van igazság, tartás. Az ő rejtőzködő, csöndes magánélete így lesz közélet. Olyan a szorítása, mint a buldogé. Egyszer, valamikor kamaszként ráharapott a józanságra, toleráns, európai gondolkodásra – és azóta nem tudja elengedni. Ha kell, megtelik miatta az Aréna. Több volt ott, mint muzsika. Olyan volt, mintha másik országban élnénk: egy gondolkodó, türelmes, becsületes hazában. A Dés-szigetek emberi Magyarországán.
Aki már hallotta András fiával, a nagyszerű ütőssel zenélni, az tudja, mi a szeretet. Azután hazamegy a hallgató, megöleli az anyját, a lányát, és azt mondja: de jó, hogy vagy. Mert ilyen önfeledt csodát, ahogy ők pajkoskodnak egymás játékában, gyerekként kapott utoljára. Dés nagy családból jön, ha kell, a másik tekintetére is vigyáznak, tőle ezt tanulják a gyerekek, unokák. Ezt érezheti a zene mögött a közönsége is. Ahogy az a tízéves falusi fiúcska is, aki idén tavasszal megállt az egyik vidéki színházban a nagyember előtt. „Ugye úgy volt, hogy te azt játszottad el, amit a bácsi mesélt?”, kérdezte a fiú. Bólogatott a nagy göndörség mosolyogva és leguggolt ifjú hallgatójához. A fiúnak tágra meredt a szeme és kiszakadt belőle, ahogy csak egy szerelemi vallomás tud: „és ilyen zene van!?”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése